Az ötödik ember I.

Aki ma Várkonyi Nándorról beszél, tudnia kell: a Teremtésről, a Teremtő és teremtett viszonyáról beszél. Aki olvassa őt, annak gondolkodását, érzését és akaratát merőben más - matéria feletti szférába kell emelnie. Ebben a szférában Várkonyi Nándor mint alkotó nincs egyedül. Lehet-e véletlen, hogy a tér ugyanazon kivetített pontján, Magyarországon, szinte egyidejűleg élt és dolgozott Hamvas Béla, Kodolányi János is? S mindannyian oda jutottak a lét tövének közvetlen közelébe - a legsötétebb külső elnyomás éveiben! Várkonyi Nándor 1896-tól 1974-ig, Kodolányi János 1899-től 1969-ig, Hamvas Béla 1897-től 1968-ig volt közöttünk. A születés szinte egyidejű: még az első nagy világbomlás előtt. A kivonulás is majdnem azonos, átvészelve a második nagy világborulást, a náci és a bolsevik diktatúrát. Várkonyi kapott csak egy kis ráadást, még körülbelül 7 esztendőt. Működtek látványos siker nélkül, belső dicsőségben. Ismerték egymást. Nekik már nem kell a mi elismerésünk. Ők már ott vannak, ahol az értéket krisztusi mércével mérik. Nekünk kell az, amit a létből az életbe visszahoztak. Nekünk fontos a szemünk elől erőszakkal lemeszelt dimenzió, a leltár éléről durván kivakart istenség, a végtelen perspektíva, most, amikor a divatos ideológiák ismét karámból karámba terelnének bennünket. Vegyük tudomásul - bár fogcsikorgató keserűséggel - hogy ez a kor, amelyben élünk, a paradicsomi ember, a régi "primőr Égi ember" fokozatos anyagba-süllyedése után még az ötödik ember, az átmeneti ember kora. S ez a kor nem kedvez a szellemmel teli bölcseleteknek, a mítosz igazságait babonává alázza. Ugyan nem tiltják már a transzcendenciát, csak éppen a fősodorból folyamatosan kirekesztik.